tűz

Egyszerűen muszáj írnom. Ha nem írok, máskor sem lesz ennyi időm rá. Történelmet vernék a fejembe, s ekkor jövök csak rá igazán, hogy akármilyen meleg is volt a nyár, mégiscsak jobb volt egész nyáron boszorkány-könyveket bújni a hűvös házban, mint most történelmet tanulni úgy, hogy kint esik az eső, és legszívesebben odakint volnék, s fetrengenék a fűben. A törikönyvet pedig egyenesen máglyára dobnám, mert oda való. De talán még máglyára sincs szükség ahhoz, hogy kellőképp elégjen... Tegnap este mécsest gyújtottam tökéletesen kihasználva az alkalmat a gyújtogatásra, mivel apa nem volt itthon, anya pedig már nyugovóra tért öcsémmel egyetemben. Nekem tudni illik rejtélyes okok miatt meg van tiltva a gyertyagyújtás; nem tudom, talán attól félnének, hogy leégetem a házat? Valójában, tényleg megvan az okuk a félelemre. Kezdetben csak az egész tenyeremet égettem szét, amikor véletlen felgyújtottam egy szerencsétlen papírfecnit. Olyan szinten megijedtem, hogy leég a ház majd miattam, hogy ennek következtében tenyerembe kaptam a papírt, s úgy kellett eloltanom a tüzet. Az érdekes csak az, hogy nem hagyott rajtam nyomot a tűz, magyarán: hiába égette az egész tenyerem, égési sérülés nélkül kerültem ki a kellemetlen incidensből. Engem majd ezt figyelembe véve vessetek máglyára! Köszönöm. Mindennek ellenére kifejezetten félek a tűztől. Az utóbbi időben kicsit mérséklődött ez a félelem, ám továbbra is érzem, hogy ez az elem nem hagy engem nyugodni. Egy közelmúltban játszódott álmomban egy egész búzamező égett fel, melynek közepén történetesen én álltam, mégsem történt semmi bajom. Esetleg arra várna a Tűz, hogy elfogadjam elememként? Valahogy azt érzem, teljesen másképp hat rám, mint másokra. Megigéz. Akármilyen bénán is tartom a gyufát, s húzom végig huszadjára a doboz oldalán, nem gyullad meg, csak ha már teli vagyok indulattal, s azt parancsolom neki: 'TŰZ!'. Elvileg a gyufának le kellene hogy égjen pár másodperc alatt, miért történik az, hogy az én kezemben nem hajlandó leégni, csak miután már megszámlálhatatlan próbálkozás után sikeresen meggyújtottam a gyertyámat? Miért van az, hogy hiába is égett le a mécses teljesen, a láng még mindig lobog egészen addig a pillanatig, amíg elalszom? - S amikor később felébredek, már sötét van. Biztos van erre tudományos magyarázat, valószínűleg csak én nem tudom ép elmével felfogni. Egyetlen gyertyafény ragyogja be az egész szobát, én pedig közben úgy hallom, mintha magától szólna a gitárom. Egyre csak hívogat, hogy játsszam rajta. - a gyertyafényben. S én hallgatok rá: elkezdek halkan játszani az ágyon ülve, miközben az eső veri a nyitott ablakom. De mégsem fázom... Két méterre ülök a lángtól, s felemelem a tenyerem. A mindig hideg kéz valahányszor tűz lobog a közelben - bármilyen távol legyen is - oly mértékben felmelegszik, hogy tojást lehetne sütni rajta. A gitár húrjait egyre gyorsabban pengető kéz és a gyertyafénybe meredő bamba tekintet pedig még nagyobb lobogásra bírja az apró lángot... Mitől lesz ilyen varázsos és megnyugtató néhány pillanat? Ilyen mindent átható és öröknek tűnő? - a daltól, melyet dúdolni kezdek:

Ferte in noctem animam meam
Illustrent stellae viam meam
Aspectu illo glorior
Dum capit nox diem.
Cantate vitae canticum
Sine dolore actae
Dicite eis sing a song,
A song of life,
I never will forget
Never will forget.

S elalszom. Elalszom, miközben orromban érzem a forró vizes teli kehelyben párolgó csampa olaj kellemes illatát, s tudom, hogy reggelre begyógyítja a sebeim. Elringat az illat, s a frissen áthúzott ágynemű illata. A mécsestartó elefánt fején átszűrődő fény, mely foltokban hatja át a szobát és ragyogja be a falakat. Eszembe jut egy párbeszéd: 'Maga az orvos, igaz?' ... 'Én is más vagyok.' - 'Nem hiszem el'. KÉP1, KÉP2